Phoenix-MT Fót–PVSK-Veolia 99-88 (39-20, 18-25, 19-26, 23-17)

Kosárlabda-NB I. B Piros csoport, elődöntő, 2. mérkőzés.

Phoenix-MT Fót: Kinney 37, Tichov 6, Richter 2, Markovics 16/6, Juhos 15. Cs.: Tóth Z. 8/3, Szabó 7/3, Udemezue 8/6, Varga, Kékesi, Ipacs. Vezetőedző: Schurmann Gábor.

PVSK-Veolia: Igrutinovics 24/3, Németh A. 4/3, Plézer, Bíró O. 14, Horti 16/6. Cs.: Halász 7/3, Radó, Antóni 8/3, Mokánszki 8/3, Frank 7/3, Molnár M. Vezetőedző: Szrecsko Szekulovics.

A cél világos volt: nyernünk kellett ahhoz a Fót ellen idegenben, hogy kiharcoljuk a fináléba kerülést. Nem azért, mert ez már élet-halál meccs volt, hanem azért, hogy 2-0-val tudjuk behúzni a párharcot, és így pár nappal több időnk maradjon regenerálódni. Azért is lett volna ez különösen fontos, mert a Cegléd a mi meccsünk előtt harmadik összecsapásra kényszerítette a MAFC-ot, egy ponttal le tudta győzni az alapszakasz másodikját saját pályáján.

Na ehhez képest olyan első negyedet produkáltunk, amiből már tényleg csak az ijesztő, esővíz-lefolyóból kikukucskáló bohócok hiányoztak, hogy igazi horrorfilmben érezzük magunkat. Támadásban is akadtak problémáink, de ez volt a kisebbik gond. Az igazán bajos az volt, ahogyan védekeztünk. Pontosabban, ahogyan nem. A Fót ugyanis az első percekben tényleg csak akkor nem tudott kosarat szerezni, amikor épp nem volt nála a labda. Gyakorlatilag a hazaiak minden támadásából jöttek a kosarak, és ahogy kezdett nyílni az olló, láthatóan egyre idegesebbek lettünk. Vezetőedzőnk igyekezett cserékkel változtatni a játék képén, de semmi sem állította meg a lejtmenetet. Egészen elképesztő, de 39 pontot kaptunk az első negyedben, miközben mi nagynehezen 20-at tudtunk bepréselni.

A második játékrész elején aztán úgy tűnt, mintha megindulna valami, hiszen Antóni és Mokánszki triplájával indítottunk, azonban mielőtt lendületbe jöhettünk volna a 6-0-s kezdésnek köszönhetően, jött a hazai időkérés. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ezt jó ütemben húzta meg Surmann Gábor, mint az, hogy utána megtorpantunk ismét. Bár a védekezésünk kétség kívül már jobban nézett ki, de például Kinney ellen semmit sem tudtunk tenni. Az amerikai szinte megbolondított minket, miközben a görcsösség és a sok-sok apró hiba jellemezte a játékunkat továbbra is. Ha nincs az időközben visszaálló Horti, akár már itt el is dőlhetett volna a meccs, csapatkapitányunk azonban láthatóan igyekezett vezérként lelket önteni a társakba. Ami úgy azért nem volt könnyű feladat, hogy idő közben 23 pontra nőtt a két csapat közti differencia – nem a mi javunkra. A félidő vége azonban a miénk volt. Németh és Horti triplái a legjobbkor jöttek, amire egy Igrutinovics-büntető is hozzájött még, a 7-0-s zárás pedig azt jelentette, hogy a nagyszünetre sikerült kicsit faragnunk a tetemes hátrányból.

Nyilvánvaló volt, hogy a második félidőre fel kell magunkat szívni, és meg kell mutatnunk azt az arcunkat, amit már oly sokszor a szezonban. És bizony, ha nem is robbantunk be egy csapásra a harmadik negyedbe, de az első perctől kezdve lehetett érezni, hogy már mi irányítjuk a játékot. Szépen, apránként el is kezdtük ledolgozni a hátrányunkat, és amikor Frank triplájával feljöttünk 4 pontra, jött is a hazai időkérés. Ez ugyan rövid távon használt is a hazaiaknak, de amikor megint elléptek tíz ponttal, újra jött pár jó védekezés, egy-egy szép Igrutinovics-betörés, és ismét lőtávolon belül voltunk. Az egyenlítés ugyan nem jött össze, és a negyed utolsó pillanatai is a Fótnak kedveztek, de benne volt a levegőben, hogy a záró felvonásban képesek lehetünk fordítani.

És jó ideig valóban így is állt a dolog. Ott loholtunk az ellenfél nyakában, de Kinney továbbra is megoldhatatlan feladat elé állította játékosainkat. Pedig a hazaiak tényleg mindent megtettek, hogy odaadják a sanszot a kezünkbe. Volt minden fóti oldalon. Kihagyott büntetők, vonalra lépés a labdaátvételkor, technikaival kipontozódás (Juhos), bírónak nekirohanva ordibálás és kiállítás (Markovics). Markovics performansza után Antóni például hat büntetőt dobhatott, és ha be is rámolja őket, megint csak 5 lett volna közte – de kettő kimaradt, és ez mintha meg is fogott volna minket. Pedig az ellenfél két legrutinosabb játékosa már kiesett.

Ezen az estén azonban valahogy mindig rossz döntéseket hoztunk a legfontosabb pillanatokban, így az, hogy végül ki is kaptunk, a nagy egészet nézve sajnos törvényszerű is volt. És látva a második félidőt sajnálhatjuk csak igazán az első negyedben kapott 39 pontot…

A kesergés ideje azonban nem jött el. Bár a nehezebbik út vár ránk a fináléba jutásért, de fújni kell egy nagyot, és szombaton, saját közönségünk előtt be kell húzni a második győzelmet. Most már nincs más út!

Kapcsolódó hírek