Akárkivel beszéltem, mindenki szeretettel és melegséggel a hangjában emlegeti önt. Pedig hát a gondnokoknak néha keménynek is kell lenniük….

Nekem nem kellett. Soha nem voltam szigorú, nem gondoltam azt, hogy keménykedéssel lehet csak célt elérni. Meg aztán, tudja, ha egy-egy edzés után ott maradtak dobálni, akkor én most zavarjam ki őket? Hát gyakoroljanak, ha ahhoz van kedvük! Azt nem szerettem annyira, ha órákig álltak a zuhany alatt, de azt gondoltam, még ez is belefér.

És nem is voltak rosszak soha a gyerekek?

Volt, hogy úgy kellett leimádkozni a fiúkat az öltözőből, meg egyszer az is előfordult, hogy a Fűzy Andrást, szegény Fűzy Ákos testvérét bezártam a csarnokba, mert azt hittem, hogy már mindenki elment, aztán kiderült, hogy ő lassan készülődött. Akkor ő valahogyan kimászott a tetőre, és onnan kiabált, hogy „Zsuzsa néni, engedjen ki!” De ez nem rosszaság, egyszerűen csak nagyon szeretett sportolni. Én nemcsak gondnok voltam, hanem mindenkinek egy kicsit az anyukája, nagymamája. A szülők rám is bízták a gyerekeket, figyelnem kellett rájuk, és persze szeretni is őket.

A mai fiatalok már mások?

Inkább a világ más. Mindenki rohan haza edzés után, és nem fordít időt a közösségre. Régen itt jellemző volt, hogy egymás meccseit is megnézték a PVSK-sok, a bokszolók az edzésük után átjöttek még egy kicsit belepislantani a kosarasok tréningjébe. És az is jellemző volt, hogy az edzés után itt maradtak a fiúk még egy kicsit dobálni. Aztán ez a kicsi néha órákra hízott – aminek persze meg is lett az eredménye, hiszen utána szép sikereket értek el.

Volt kedvenc sportolója?

Én mindenkit szerettem, nem volt kedvencem. Meg az nem is jó, ha kivételez az embert, mindenkihez ugyanúgy kell viszonyulni. Arra büszke vagyok, hogy komoly veszekedésem nem volt soha senkivel, meg arra is, hogy a mai napig rám köszönnek az utcán, csókolom, Zsuzsa néni, mondják, én meg egy csomószor azon gondolkodom, ez ki is volt.

Ennyi sportoló után nem csoda, ha összemosódnak a nevek...

Nem ez a jellemző, hanem inkább az, hogy a gyerekeiket, az unokáikat nem ismerem meg. Láttam őket kicsiként, eljöttek apával edzésre, aztán ők felnőttek, én meg már nem ismerem meg őket. 1968-ban kezdtem itt dolgozni, az nem tegnap volt, nem csoda, hogy nem ugrik be egy-egy név. De aztán hazamegyek, gondolkodom, és eszembe jut. Azért mindenkinek visszaköszönök ám, azzal nem lehet mellémenni.

Volt könyvelő és házfelügyelő is

Kiticsics Lászlóné (Vörös Füle Zsuzsanna) 1936-ban született Budapesten. Édesapja vasutasként dolgozott Százhalombattán, de akkoriban nem volt szokatlan, hogy valakit egyik napról a másikra áthelyeztek – így került a család már a harmincas évek végén Pécsre. Korábban dolgozott házfelügyelőként és könyvelőként is, mielőtt 1968-ban a Verseny utcai PVSK-csarnok mindenese lett. Öt gyermeke van, tíz unokája, de a dédunokára, úgy fest, még várnia kell: „ráérősek ezek a mai fiatalok”, mondja kérdésünkre.

Forrás: www.bama.hu