Kersics Dávid a PVSK judo szakosztályának szakosztályvezetője 36 éves, hároméves korában kezdte a judót, a PVSK judo termében, amely 33 évvel ezelőtt a Verseny utca 2-ben működött. Később volt egy-két kisebb kitérője 17-től 19 éves koráig a Budapesti Honvédnál judózott, majd két éven át Cegléden volt az Ungvári testvérek edzőpartnere. Utána tért újból vissza Pécsre, főként az egyetemi tanulmányok miatt. 2009-ben kezdte a testnevelő-edző BSc képzést, aminek a diplomáját meg is szerezte. Jelenleg a PTE ETK-n fejezi be a szakedzői MSc-t, amiből jövő héten államvizsgázik, utána pedig a testnevelő tanár MSc záróvizsgája is meglesz pár héten belül. Úgyhogy nemsokára, ahogy ő fogalmazott három diplomával fog tudni úgymond hasítani.

Egyértelmű volt számodra, hogy a judót választod, mint sportág, vagy kipróbáltál mást is?

Teljes mértékben egyértelmű volt. Konkrétan hatéves korom óta mondogattam otthon, hogy én judo edző leszek, és a lehető legmagasabb szintre szeretnék eljutni ebben. Emellett amúgy csináltam labdarúgást és kézilabdát is, de ezeket csak a judo mellett engedték, és a szívem is mindig ide húzott vissza. Bár útközben adódtak megélhetési problémák, ami miatt muszájból más szakmákat is ki kellett próbálnom, a judo maradt végig a fő csapásvonal. Tudtam, hogy versenyezni akarok, ameddig csak tudok, utána pedig edzősködni.

Édesapád személye (Kersics Antal) helyezett rád bármiféle nyomást, vagy inkább segítséget nyújtott?

Ez egy kicsit hosszabb téma, de nyilván úgy kezdődött, hogy háromévesen még nem volt saját akaratom, ott ő döntött, hogy judo lesz. Amikor serdülő korba értem, volt egy nehezebb időszakom. Nem ment olyan jól a versenyzés, sokszor kikaptam, mert én egy később érő típus vagyok, a többiek pedig fizikálisan előrébb jártak. Ott többször abba akartam hagyni a judót. Ekkor volt egy erős apai nyomás, ő mondta ki, hogy „Nem, ezt nyomod tovább.” Végül is örülök neki, hogy ilyen kemény kézzel fogott, mert ez tartott a pályán, és utólag nagyon hálás vagyok, hogy így lett.

Mi volt a legnagyobb sikered, vagy a legemlékezetesebb pillanatod a tatamin?

Az utóbbi időben már inkább a tanítványaim sikerei töltenek el a legnagyobb boldogsággal, amikor ők felérnek a saját teljesítőképességük csúcsára, arra vagyok a legbüszkébb. De versenyzőként is próbálok a mai napig odaéregetni. Pár éve a magyar bajnoki döntőben Tóth Krisztián olimpiai bronzérmessel küzdhettem, és végül második lettem. A magyar bajnokságon a mai napig elindulok, hogy példát mutassak a fiataloknak, de most már az a legfontosabb, hogy ők érjék el a nagy sikereket.

Volt olyan pillanat vagy vereség, amit óriási kudarcnak éltél meg a pályafutásod során?

Serdülőként azért volt nehéz, mert sokat edzettem, mégsem értettem, miért kapok ki, akkor még nem tudtam helyén kezelni, hogy egy biológiailag érettebb szervezet egyszerűen erősebb. De az igazi nehézségek később, a felnőtt korosztályban jöttek, amikor talán sokkal magasabbra is érhettem volna. Amikor egy másik klubnál voltam, hiányzott a megfelelő menedzselés és az edzői háttér. Nem ismertek el, és nem nagyon támogatott senki. Volt olyan Eb vagy vb kvalifikációs verseny Szlovéniában, amire én vezettem ki, a fogyasztás miatt már majdnem ájuldoztam, és egy szertárban aludtam. Másnap nagy nehezen bemértem, de nulla forintom volt, hogy a fogyasztás után visszatöltsek. Így is lemeccseztem, hármat nyertem, kettőt vesztettem és ötödik lettem, majd onnan még hazavezettem teljesen kókadozva. Hiába voltam majdnem minden országos versenyen döntős Európa kupákon pedig többször is pontszerző helyen. Talán pont ez a mellőzöttség adta meg azt a lendületet, hogy én edzőként mindent megadjak a srácoknak, és az ő sikerük ne a körülményeken múljon.

Mi a legfontosabb, amit szeretnél átadni a tanítványaidnak, és mi a legnehezebb a judo tanításában?

A legfontosabb számomra, hogy ne csak magát a sportot tanítsam. A magánéleti problémákban, a tanulmányokban is igyekszem segíteni nekik. Olyan értékrendet szeretnék adni, hogy ha valaki kilép innen és elmondja, hogy ő PVSK-s judós, akkor büszkén mondhassam, hogy ő az én tanítványom. Nagyon sokszor próbálom őket edukálni minden téren. Én folyamatosan tanulok, és amit elsajátítok, azt azonnal adom is át nekik. Fontos, hogy értsék miért kell nyújtani, tudják-e mik azok az agonista és antagonista izmok, és miért fontos a táplálkozás meg a mentális felkészültség. Mi annak idején ezt nem kaptuk meg; csak annyit mondtak, hogy „ha van rajtad plusz súly, ne egyél, ne igyál! Ha kikaptál, dolgozd fel!”. Én viszont egy modernebb, tudatosabb szemléletet akarok beléjük táplálni.

Mit csinálnál, ha nem judo edző lennél?

Négy éve szereltem le a tűzoltóságtól, ahol tíz és fél évig dolgoztam. Bár a vezetőséggel nem mindig volt egyszerű, a munkát és a kollégákat nagyon szerettem. Úgyhogy a tűzoltóskodást mindenképp ide mondanám. De az az igazság, hogy dolgoztam biztonsági őrként, csináltam kertrendezést és költöztetést is, és mindegyikhez úgy álltam hozzá, hogy szerettem és élveztem csinálni. Igazából bármi lennék, ami elém akad, akár halász is Izlandon.

Mivel töltöd a szabadidődet, van valamilyen hobbid?

Sok időt töltök a barátaimmal szabadidőmben. Két edzőtábor között nyáron nagyon szeretek csak úgy „hesszelgetni” egy barátom orfűi stégjén. Emellett imádom a labdajátékokat: kosárlabda, kézilabda, labdarúgás. Szerencsére nagyon jó labdaérzékem van, úgyhogy ezeket nagyon csipázom. Sokat szoktunk teremfocizni is. Ezen felül szeretek olvasni, és filmeket, sorozatokat nézni. Van például a Netflixen egy Playbook című sorozat, ami zseniális, amióta rátaláltam, kéthavonta újra megnézem. Ezt minden sportkedvelőnek tiszta szívből ajánlom!