Horváth László labdarúgó a Zala megyei Kiskanizsán született 1928-ban. Már 13 évesen zalai levente válogatott tagja lett. Tehetségére hamar felfigyelt az MTK, és Budapestre kerülése után, csaknem egyedüli jelölt volt az akkor formálódó „Aranycsapat” balszélső posztjára. Hogy mégsem lett válogatott, az a sérüléseknek volt köszönhető. 1950-ben került Pécsre, a Pécsi Lokomotívhoz. 1951-ben a csapat felkerült az NB I-be, majd a következő évben kiesett. 1955-ben a Pécsi Dózsa NB I-es jogot kapott, ő is a Dózsához került. 1961-ben került a PVSK-hoz, itt játszott csaknem 23-évig, megjárva különböző korosztályokat, és az első csapatot, edző is volt. 62 éve él boldog házasságban, egy fiú és egy leány unokája van, a fiú jelenleg Szentlőrincen focizik.

- Egészségileg hogy vagy?
-- Köszönöm kérdésed, elvagyok, a járásban segítenek a mankóim, no meg drága feleségem, aki 62 éve hű társam, jóban-rosszban. Csípő protézist kaptam, remélem rövidesen jobb lesz a mozgásom, mint előzőleg volt.

- Amikor nálad voltam, még csak készültünk a PVSK 95 éves évfordulójára, de te már akkor elszántan mondtad, feltétlen ott leszel az ünnepségen. Milyen volt a régi társakkal találkozni?
-- Csodálatos! Nagyon régen látott sportolókkal, barátokkal találkoztam, és ez nagy örömet jelentett. Egyre kevesebben vagyunk, a nagy idők tanúi, mert azok nagyon nagy idők voltak, akkor még volt foci, még a labdarúgást megbecsülés övezte, jó volt feleleveníteni ezeket a pillanatokat. Boldog vagyok, hogy ott lehettem az ünnepségen!

- Apropó, nézel meccseket, sportot a TV-ben?
-- Igen! Természetesen, nagyon sok meccset megnézek, és nem csak focit, kézilabdát, no meg egyéb sporteseményeket is. És szurkolok a magyaroknak, bármely sportágban is szerepelnek.

- Kalandos életednek voltak érdekes fordulópontjai, játékosként az MTK-ból visszakerültél Kanizsára, oda, ahonnét elindultál!
-- Ez egy érdekes történet. Tudni kell, hogy a kanizsai kiváló játék után engem már leigazoltak Szombathelyre, már nyomták az engem bemutató röplapokat, amikor egy kacskaringós megoldással Pestre, az MTK-hoz kerültem. Nagyon jól ment a játék az MTK-ban, kaptam is a meghívókat a válogatottakba. A sérülésem utáni műtétem is jól sikerült. De bármilyen jól is futott a szekér, honvágyam volt, hazavágytam Kanizsára. Jogász végzettségű bátyámmal, aki mindenben segített, és edzőmmel, Bukovi Mártonnal, hármasban leültünk, és megbeszéltük Marci bácsival, hogy engedjen el a szülőföldemre játszani. Ő nagyon rendes volt, mert azt mondta, elenged, de ha meggondolom magam, bármikor visszajöhetek.

- Még a „filmszakmát” is kipróbáltad!
-- Igen! A MAFILM-nél dolgoztam, amikor az MTK-ban játszottam. Volt ott egy Árvai nevezetű ember, aki fanatikus MTK szurkoló volt, ő volt a főnök. 480 Ft volt a fizetésem. Egy időszakban, nem is jártam rendszeresen dolgozni, de később szóltak, hogy ez nem igazán jó, így hát vége lett a szép életnek. Megjegyzem teljesen igazuk volt…

- És Pécsre hogy kerültél?
-- 1950 nyarán javában tartott az átigazolási időszak, akkor már megint Kanizsán játszottam, mivel lejárt a szerződésem, megkérdeztem a vezetőket, hogy nem kéne nekem is valamit aláírnom, mire azt felelték, majd holnap elintézzük… Később kiderült, Pécsről jöttek értem, és vittek Baranyába. E mögött olyan dolgok is voltak, amiről most nem szeretnék beszélni. Megtettem, amit a vezetők tanácsoltak, és nem bántam meg! A Mecsekalján állást és lakást kaptam, megnősültem, az 1951-es esztendő életem egyik legszebb éve volt, megnyertük az NB II-es bajnokságot, az osztályozón felkerültünk az NB I-be. Igaz, a következő évben kiestünk, de így is nagyon szép volt. Az MTK néhány kísérletet tett, hogy visszacsábítson, de én jól éreztem magam Pécsett!

-Nagy a különbség a mai és az akkori foci között, nem is szeretném, ha hasonlítgatnánk, de azért megkérdezem, hogyan készültetek egy-egy mérkőzésre?
-- Amíg az MTK-nál voltam, heti három edzésünk volt. Kedden egy erősebb, szerdán edzőmeccs, csütörtökön pedig mindig volt uszoda, mondjuk a Széchenyi Fürdőben, pénteken ráhangoló tréning a hétvégi bajnokira. Tehát nem voltunk úgy leterhelve, mint a mai játékosok, de ne feledjük, mi rengeteg kiegészítő foglalkozást végeztünk, futottunk, fára másztunk, fejelő-és lábtenisz bajnokságok voltak, és mivel imádtunk focizni, edzések előtt és edzés után is végeztünk plusz munkát! A pénteki foglalkozások igazi”műhelymunkák” voltak, itt gyakoroltuk be a hétvégi taktikát.

- Az úgynevezett „biciklicsel” a Te találmányod?
-- Határozottan állíthatom, hogy igen! Én kísérleteztem ki, és legtöbbször tempóelőnyt szereztem vele. No meg a meglepetés erejével hatott, nem tudták lekövetni a védők, mire feleszméltek, én már messze jártam. Egyszer Bulgáriában egy edzőmérkőzésen a szó legszorosabb értelmében hanyatt esett tőle az ellenfelem.

- És edzőként hogyan szerepeltél?
-- A huszonöt évből huszonhármat a PVSK-nál, kettőt a Bőrgyárnál voltam vezetőedző, a huszonötből tizenegyet felnőtt csapatoknál, a többit utánpótlás vonalon. Mindig arra törekedtem, hogy a játék minden elemében megelőzzem a többi csapatot. Az első évben ifi-csapatommal rögtön megnyertük a bajnokságot! Mindig a taktikát tartottam elsődlegesnek, olyan játékrendszert, amivel meg tudtuk lepni az ellenfeleket. Nekem is voltak sikeres és kevésbé sikeres éveim, de ha azt mondom Bukovitól, Sebestől, vagy Orczifalvitól tanulhattam a szakmát, akkor nagyon szerencsésnek tartom magam. Én mindig azt mondom, az élethez és a focihoz is kell egy nagy adag szerencse.
Én nagyon boldog vagyok, hogy a magyar labdarúgás legsikeresebb korszakában élhettem, és csodálatos élményekkel lettem gazdagabb.

- Mit jelent számodra az Aranygyűrű kitüntetés?
-- Nézd, én csodálatos éveket töltöttem a PVSK-ban, köszönöm mindenkinek, akik ezt lehetővé tették. Továbbá hálás vagyok mindazoknak, akik az Aranygyűrű kitüntetésnél rám gondoltak. Nagyon nehezen tudom elmondani szavakkal mit jelent számomra ez az elismerés, olyan, mintha a Nobel díjat kaptam volna meg… Köszönöm!

Mi is köszönjük Laci bácsi!

Nyilas László