Kosárlabdában irányítóval centert játszatni - ahhoz is kell egy adag bátorság, meg némi őrültség. Ez ugyan meg sem fordult a PVSK-nál dolgozó tréner, Földi Sándor fejében, sokkal veszélyesebb dolgokat viszont bevállalt: neki köszönheti megmenekülését egy délvidéki falu. Nem tévedésből lett a jugoszláviai Verőce díszpolgára, hőse az egykori hippi. A katonaságnál is kivívta magának a tiszteletet, egy szinte hősies tettel.

Szabadkán, 1950-ben született Földi Sándor, de Csantavéren nőtt fel. Aztán visszakerült a gimnáziumba oda, ahol a világra jött. Onnan vezetett az útja Újvidékre, a helyi testnevelési főiskolán szerzett testnevelő tanári diplomát. De előtte úszott, egyrészt a medencében, másrészt az élet vadabb vizein is. A ma szolid, rövid hajú szakember egykoron vállig érő frizurával borzolta úszóedzője idegeit. A fodrászt hatalmas ívben kerülte, ezért aztán az uszodát is ott kellett hagynia. Így került a kosárlabdázás közelébe.

- Szinte soha nem volt abból komoly problémám, hogy magyar voltam Jugoszláviában - gondolt vissza ifjonci éveire a PVSK-nál, a kosárlabdás utánpótlás-nevelésben szorgoskodó tréner, aki férfi felnőtt magyar bajnoki címet is nyert a Kaposvárral.

- Egy másik kultúra megismerése erővel ruházott fel. Szerencsére a nyelvet is jól megtanultam, a helyesírásom, szókincsen sem gyenge. A kiejtésemen érződik a származásom, azon meg direkt nem változtattam, bár meg tudtam volna tenni. „Magyar" volt az egyik becenevem, a másik meg „Sutyi".

Egyszer aztán valaki azt mondta, „Sutyi", magának kell átvágnia azt a gátat!

- Félig vidám, félig szomorú eset az. Verőcén szolgáltam, ahol a Dráva fenyegette a város környékét. Önkéntest kerestek, aki képes ásóval megnyitni a töltést, ahol aztán a nyúlgáton rekedt víz visszafolyhat a folyóba, mert megkezdődött az apadás. Saját elhatározásból jelentkeztem, nekem való feladatnak tűnt az ügy, bíztam az úszótudásomban. Mert azért valljuk be, életveszélyes volt a feladat. Hiszen amikor a víztömeg utat vágott magának, akkor az engem elvitt, méghozzá nagyon gyorsan. Szóval ott hagyhattam volna a fogamat, de szerencsém volt. Gyakorlatilag Stari Budakovci menekült meg a közreműködésemmel.

Mégis tragédia lett a kalandból, az égiek akaratából.

- A siker után boldogan szaladtam egy másik legénnyel a város felé, azok meg felénk rohantak, kitörő lelkesedéssel. Elől egy fiúcska járt. Esett az eső, a villám lecsapott, agyonvágta a srácot, tőlem öt méterre. Nagyon megviselt a dolog, még az sem vigasztalt, hogy díszpolgár lettem, a gyásztól függetlenül. Ha belegondolok, hogy a vállamon volt az ásó,a mennykő mégsem engem választott, akkor bizony elmondhatom, valaki fogta a kezemet onnan fentről.

Gyávasággal nem lehet vádolni. De máskor is kereste a bajt, pontosabban a kihívásokat?

- Fogadásból, egy kanna borért leugrottam a Tisza egyik hídjáról. Úgy, hogy nem ismertem a helyi viszonyokat, tehát nem volt egy egyszerű eset, a mostani eszemmel nézve. Valaha, egy fontos bajnoki meccsen, Zenicán kiállítottak. A nézőtérről a magyar anyámat szidta valaki, nem az anyanyelvemen. Odaugrottam, aztán kiütöttem a komát. Utána nem tudtam elhagyni a csarnokot, némi rendőri segítségre szorultam, végül elcsitultak az indulatok.

Aztán ott van egy másik „ügye" mégpedig a zene. Ami miatt nem volt rest pár ezer kilométert utazni, esetenként stoppal, keresztül Európán.

- Még gimnazista voltam, amikor a szüleim adtak pénzt lakásra, meg ételre. Na, abból azonnal lemezeket hozattam, méghozzá egyenesen Liverpoolból. A Beatles, meg a Rolling Stones mindennél fontosabb volt. Jöttek a haverok, felvették magnóra, kaját hoztak érte. Semmi sem érdekelt, nem zavart, jól éreztem magam. Volt vagy 2000 bakelitlemezünk, abból ötszáz nagy, a többi kicsi. Egy része még felelhető. Joe Cocker személyes ismerősöm volt Amszterdamban, bár nyilván ő erre nem emlékezett évtizedek után. A jó zene érdekében nem volt hosszú egyetlen országút sem. Laktam Hollandiában egy rövid ideig egy kommunában. Ha kellett, hajót raktunk ki, jó fizetésért. Élveztem, nem bántam meg.

Azért mint pedagógus talán nem ilyen gyerekekről álmodozik.

- A tapasztalataim szerint majdnem mindenkivel képes vagyok szót érteni. Ebből fakadóan aztán a sorból kilógókat is tudom kezelni. Mert egy kicsit megértem őket, magamon keresztül. Mert megtanultam küzdeni a magyarságomért, érvényesülve ott, ahol mindig eredményesen kellett dolgoznom a többséget képviselők között.

Forrás: Pucz Péter, Pécsiújság.hu