Tizenegy éves korában gyerekfocistaként a PVSK-ban kezdte kacskaringós életútját, és most bezárva a kört, 2025. március első napján, itt is fejezte be. Novák Ernő ugyanúgy kezdte a 2025-ös évet is, ahogy az utóbbi időben szinte mindig, munkával. De ez az évkezdés valahogyan más volt, mint a többi. Ez volt az utolsó munkával töltött esztendő első munkanapja. Ugyanis tavasz első napján, éppen egy szombati napon, letette a lantot, akarom mondani, a képzeletbeli portássapkát, és jöhet a jól megérdemelt pihenés. De vajon megnyugszik a 23 éve a PVSK-ért dobogó szív. Nem rezdül-e a kéz, nem mozdul-e a láb szombaton délben, hogy indulni kell, mert kezdődik a meccs, a focisták bajnoki pontokért játszanak, sietni kell a Verseny utcába…

Talán kiderül az alábbi beszélgetésből, amit vele készítettünk visszavonulása alkalmából.

Ha a jövő hetek egyik napján felébredsz, mit fogsz csinálni, mi lesz majd az első gondolatod?

Őszinte leszek, fogalmam sincs! Van egy, a szüleimtől örökölt telkünk Pécsbányán, ha jó idő lesz, valamelyik nap kimegyünk a feleségemmel dolgozni, de gondolatban biztosan elkanyarodom a Verseny utca felé. Tulajdonképpen ez vezetett ahhoz, hogy befejezzem, októberben 78 éves leszek. Egészségem, még jónak mondható, leszámítva az apróbb bajokat. Czerpán István elnök úrnak elmondtam, hogy benne vagyok a korban, és most már két lovat nagyon nehéz egy bizonyos testrészünkkel egyszerre megülni. Ő, aki annak idején idehozott, nagyon megértő volt, elfogadta indokaimat, és felajánlotta további segítségét is.

Hogyan kezdődött, úgy tudom, hogy te büszkén viselheted a Pécsi Tüke címet?

1947. október 20-án születtem Pécsett, és igazi Tükeként egész életemet itt töltöttem. Valódi MÁV-gyerek vagyok, szüleim a vasútnál dolgoztak. Édesapám az igazgatóságon, édesanyám az állomáson, de a nagypapám is itt tevékenykedett. Az általános iskolát is itt végeztem, először a Szabadság, majd a Petőfi utcaiban. Mozgékony gyerek voltam, a szüleim elküldtek sportolni, mert azt gondolták, ott megjavul a gyerek, én a focit választottam, tizenegyéves voltam, amikor ide kerültem gyerekként a PVSK-ba. A hátsó salakon játszottuk a meccseket, néhányunk térdében még most is ott a maradék salak, sok focista, aki volt már ilyen pályán, az tudja, miről beszélek. Egyszer Postással játszottunk, áthívtak, és én mentem, majd a Gázműben megyei első osztályban játszottam, jobb bekk volt a posztom.

Később szakmunkásképzőben tanultam, telefontechnikusi szakvizsgát tettem, dolgoztam is a szakmában. Szüleim nem sportoltak, de apámmal minden hétvégén mentünk meccsekre. Először kosárlabdára a Verseny utcai kis csarnokba, majd onnét focimeccsre rohantunk. Ha volt bunyó, akkor oda is mentünk. Közben, ha volt kis időnk, hazafutottunk bekapni valami kaját. Sajnáltam édesanyámat, akinek mindig alkalmazkodni kellett ehhez.

Mikor és hogyan kerültél vissza a PVSK-ba dolgozni?

Az egy hosszabb történet. A taszári katonaévek után visszakerültem Pécsre, sajnos egészségem kissé megromlott, ezért leszázalékoltak. A Pécsi Postán is dolgoztam, telefonműszerészként majd egy szerencsés véletlen folytán a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójához kerültem, világosítóként tevékenykedtem, négy évig voltam ott, amikor átszervezés miatt megszűnt az állásom. Ekkor kerestem meg Czerpán István elnök urat, aki nagyon segítőkész volt, és 2002. május 1-én jöttem a PVSK-ba, azóta sehol máshol nem dolgoztam, portás lettem ott ahová éveken keresztűl a kosármeccsekre jártunk, a Verseny utcai régi csarnokban. Később a fő épületbe kerültem, és a munkám része lett sok más is, szinte mindent csináltam. Voltam rendező a focimeccseken, elirányítottam a csapatokat, ismerem valamennyi játékvezetőt, jó viszonyban vagyok velük, nekik is mindenben segítettem, amiben tudtam.

Kikre emlékszel a régi sportolók közül, akiket személyesen is láttál játszani?

A régi nagyok Rab testvérek, Varasdi, Pálvölgyi „Pici”, Banna Valér maradandót alkottak a kosárlabdában, nagyon jó mérkőzéseket játszottak. Sokan ma is kötődnek az egyesülethez, a PVSK mindig megbecsülte azokat a sportolókat, akik maradandót alkottak a klubnál.

A kosárlabdázók edzője Szamosi Nándor rendkívüli ember volt, imádta játékosait, és nagyszerű szakemberként a sportág minden mozdulatát ismerte. A fia itt dolgozik az édesapjáról elnevezett sportcsarnokban. De mondhatnám Rab Gyulát is, aki a kosarasoknál edző.

És akkor itt vannak a labdarúgók, akik sok élvezetes mérkőzéssel ajándékozták meg a nagyszámú szurkoló sereget, mert akkor sokszor voltunk tízezernél is többen meccseken. Ők olyat tettek, ami a mai napig ritkaság, az NB III-ból jutottak az NB I-be, felejthetetlen edzőjükkel, Rónai Pistával, aki a mai napig itt dolgozik, oktatja a fiatalokat. Minden szakosztály szereplését figyelemmel kisértem a PVSK-nál, de sok helyre nem jutottam el személyesen. Szurkolok mindenkinek a jó szereplésért, és ez a továbbiakban is így lesz.

Ebben a csaknem negyed században hogy érezted magad, nem fog hiányozni a közeg?

Még nem tudom, mi lesz a következőkben. Soha nem éreztem magam sehol ilyen jól, mint itt. Sok embernek tartozom köszönettel azért, hogy mindig tisztelettel, és jó szándékkal voltak irántam, igyekeztem ezt viszonozni, remélem valamennyire sikerült is. Sok szép élményt kaptam, amelyeket most magammal viszek, és a humort, mert a vidámság nélkül a sportot sem lehet csinálni. Nekem a második családom volt a PVSK, a gyerekeket, az edzőket és a közvetlen munkatársaimat is, nagyon szerettem. Át kell majd állítanom a napi beosztásomat, az elején nehéz lesz. Biztosan eljövök majd focimeccsre, talán már a következő hazai mérkőzésen ott leszek…