Az biztos, hogy múlt szombaton este nem sokan gondolták azt mély meggyőződéssel, hogy 2-1-es vezetéssel térhetünk majd vissza szűk egy héttel később a Gabányiba. A legutóbbi vizitünk alkalmával kapott méretes verést azonban hamar ki tudtuk heverni, és kedden már egy egészen másik arcunkat mutatva, extázis-közeli hangulatan nyertünk a Lauber Dezső Sportcsarnokban.

Hogy mit bizonyított be a harmadik meccs? Több dolgot is. Egyrészt azt, hogy még a legnehezebb pillanatban sem kell megijedni senkitől. Meg azt is, hogy nincs az a pofon, amiből ne lehetne felállni. Atekintetben is tanulságos volt a csörte, hogy ha a saját játékunkra figyelünk, akkor nem lehet olyan nagy baj. És ami talán a legfontosabb tapasztalata volt a hatpontos sikert hozó derbinek: mi együtt, a PVSK-család, bármire képesek vagyunk. Ha összekapaszkodik játékos és szurkoló, vezető és labdaszedő, akkor semmi sem törhet meg minket.

És most pont ez az összekapaszkodás az, amire ismét szükségünk lesz. Mert persze mindenki egyre fáradtabb, elő-előjönnek a kisebb, vagy épp nagyobb nyavalyák, nem úgy hajlik már az a térd és nem úgy tart már az a hát, mint amire rámondanánk: ideális. De a pécsi szív, a jófajta mecsekaljai triplazuhatag, és az ezúttal majd ismét a kispad mögül érkező, ellentmondást nem tűrő támogatás együtt csodákra lehet képes. Nem kell tehát kétségbe esni. Pénteken mindenki tegye le a munkát időben, és ha teheti, vegye az irányt Budapest felé. Hogy este 7 órakor, amikor feldobják a labdát a Gabányiban a MAFC–PVSK derbin, az a bizonyos ellentmondást nem tűrő szurkolás máris ott legyen a közös zsákban. És akkor talán jön majd a többi összetevő is. Mert együtt bizony sikerülhet! Miért is ne sikerülhetne..!?