Pécsi Vasutas Sportkör | Alapítva 1919-ben
7622 Pécs, Verseny utca 11. | E-mail: iroda@pvsk.hu

Hírek

Humorral és kitartással sok mindent el lehet érni

Gáspár Gábor testnevelő tanár, aki 1983-2010 között volt a PVSK kötelékében, a hétköznapokat ma is aktív tevékenységben megélő,független személyiség.

Hogy a fegyelmet, kitartást igénylő sportot választotta hivatásul, kész szerencséje örökké kétkedő alkatának. Tanított és közben tanult is. Számtalan helyen volt vezető, de sosem szeretetett az élen villogni. Hogy valamit jól csinált, azt a pályafutása és a számtalan kitüntetés, többek között a 2008-ban kapott PVSK Aranygyűrű is jelzi. Ma, hetvenen túl, megfontoltan formázza a szavakat. A beszélgetésből talán az is kiderül, mi igazán fontos az ember életében. Humoros, könnyed előadásmódja, kellemes hátteret biztosított beszélgetésünknek.

Mit kell tudnunk a gyerekkorodról?

Makón születtem 1942.03.07-én. A szüleim keményen dolgoztak, ezért nagyon sokszor játszottam a barátaimmal, ahogy visszaemlékszem, mindig ki voltam adva „albérletbe”. Általános iskolás koromtól kezdve sokat voltam a szomszédban, természetesen gyerekek között. Játszottunk, és sportoltunk is, és mint minden gyerek akkoriban, reggeltől estig kint mozogtunk a szabad levegőn. Nem is annyira fociztunk, inkább fejeltünk. Én mindig kapus voltam. Azt nem tudtam még, hogy a sport lesz az életem, de természetes volt a mozgás szeretete. Érdekesség, hogy az általános iskola után a szüleim beírattak a helyi kollégiumba, ezért nagyon korán önálló lettem. Mostam, főztem, takarítottam, szerveztem az életemet.  Azt hiszem ez elég ritka dolog, hogy az ember saját lakhelyén kollégista legyen. Ezzel semmi problémám nem volt, rendet, fegyelmet tanultam ott. Középiskolásként már három sportágat űztem, a focin kívül a kézilabda, és az atlétika is szerepelt a repertoáromban.
Magasugrásban 190 cm-t ugrottam – akkor 212 cm volt a világcsúcs –, mégis úgy éreztem, hogy elértem a maximumot, ezért gátfutásra váltottam. 1960-ban, a római olimpia évében, Oross Ferivel együtt részt vettem a Vasutas Bajnokságon, amely Pécsett volt, és mivel jól szerepeltem, bekerültem a válogatott keretbe gátfutóként. Nem vettek fel a TF-re, ezért Pécsre kerültem, és mivel jól ment a védés, a PEAC-ban lettem labdarúgó kapus. Érdekesség, hogy Garami Józseffel együtt felvételiztünk a Pécsi Tanárképző Főiskolára. Egyszer az Országos Egyetemi labdarúgó bajnokság legjobb kapusának választottak Debrecenben.

Kik voltak akkor a PEAC-ban a játszótársak?

Például a Györkő dr., vagy a Mérei Laci, Vajda Lali, Gyánó, mind márkás nevek lettek később. Még Bene Feri ellen is játszottam, ő akkor 16 évesen, Kaposvárott futballozott. A fociban megélt különböző sikertelenségek után átnyergeltem a kézilabdára, immár nem kapusként, bár néha védtem is, hanem mezőnyjátékosként.  Már ekkor megfogalmaztam meg magamban, hogy, mintegy mit csinálok, csak sport legyen!

Ahhoz képest, hogy valamikor erdész is akartál lenni, ez elég nagy váltás volt, nem?

Talán a szabadság, és kalandvágy vagy a természet szeretete miatt is, arra gondoltam, milyen jó lenne egy erdőben dolgozni. Sok szép élményem lenne, a vadállatokkal, no meg a környezettel kapcsolatban, de ebből aztán semmi nem lett. Felvételiztem, de nagyon keveset vettek fel, így odalett az erdészet.
Egyébként ez is azt mutatja, hogy eléggé bizonytalan voltam a pályaválasztást illetően, végül maradt a sport.
Érdekesség, hogy a Főiskolán saját magamat tanítattam, sokszor vállaltam nyári munkát, mondjuk vagonrakást, és ebből a pénzből fedeztem a költségeimet. Nem egyszer nehéz fizikai munka után mentünk sportolni, edzeni, vagy éppen meccset játszani.

Hol kezdted a tanári pályádat?

Mivel kötelező volt vidéken kezdeni, Sellyére kerültem gyakorlatra, majd ott is maradtam a gimnáziumban. Jó értelemben értendő, igazán nyugodt vidéki környezetben dolgozhattam. Majd megnősültem, és Pécsre, Fehérhegyre kerültem. Később áthelyeztek ÚjMecsekaljára, majd a Testnevelési Általános és Sport Iskolában, népszerűbb nevén TÁSI-ban, kötöttem ki 1976-ban. Később a Pécsi Komarov Gimnázium következett. Szerencsém volt, mert talán ezek voltak azok az évek, amikor több pénz volt a sportra, a testnevelésre, ugyanakkor a gyerekek még szerették a mozgást, nem volt még számítógép, a sport pedig nagy tömegeket vonzott.
Kiváló, a szakmát magas szinten művelő munkatársaim voltak.  A PMSC megalakulásával pedig létrejött egy befogadó egyesület, egyszóval, az 1970-es években minden adva volt a jó munkához, és a kiemelkedő eredményekhez.
Én 28 éves koromban találtam meg saját magam, és ehhez a két iskola, TÁSI és a Komarov háttere kellett. Meg kell említenem Fenyves Alajost, a TÁSI akkori igazgatóját, aki egész pályafutásom alatt segített nekem.
És Harsányi Lászlót is, tőle tanultam a következetességet, a korszerű munkavégzést, azt hogy minden változásra azonnal reagálni kell. Vele kapcsolatban sok negatív vélemény is megfogalmazódott, de ezekből is le lehetett vonni számos következtetést.

Mit jelentenek számodra a kitüntetések?

Nagyon sok elismerést kaptam, csak néhányat említek „Oktatási Minisztériumi Dicséret”, a „Testnevelés és Sport Kiváló Dolgozója”.
A diáksportban is kaptam szép számmal. A véleményem pedig az, hogy a győzelem után a siker két napig él, de az elismerések viszont megmaradnak. 1990- ben kaptam meg a „Mestertanári Címet”, de nagyon örültem a „PVSK Aranygyűrű” elismerésnek is, az nagyon jól esett. Büszke voltam az Atlétikai Szövetségtől kapott elismerésekre is, dolgoztam az ifjúsági válogatottnál, mint másodedzőként. Természetesen a család, a feleségem segített, mert hétvégén sokszor nem voltam otthon az állandó versenyek miatt. Tanári „Aranykatedra Díj” „Pécs Testnevelés és Sport Díja” „Diáksport Tanács díja”, az „Ökölvívó Szakszövetség” díjai mind fontos elismerései voltak munkámnak. Rendeztünk Női Ökölvívó Uniós Eb-ét, és Magyar Női és később Magyar Férfi Ökölvívó Országos bajnokságot is Pécsett.
Engem mindig hajtott az elismerés utáni vágy, ez részben a családból eredt, hiszen a szüleim, főleg a nagymamám, tele voltak kitüntetésekkel. Így ezt a vágyat tőlük örököltem.  Ha valaki nem volt magas szintű élsportoló, akkor edzőként vágyik az elismerésekre.

Hogy emlékszel a PVSK szakmai elnökhelyettesi tevékenységedre?

Még 1983. januárban kerültem a PVSK-hoz módszertani helyettesként, majd szakmai elnökhelyettes lettem. Nagyon sokat tanultam, hiszen például a judót és táncot is meg kellett ismernem, mint sportágakat.  Bizonyos értelemben a vezetés nem teljesen az én világom, mert én gyakorlati ember voltam mindig, és sok esetben nagyon sok volt a papírmunka, az adminisztráció elvitte az időt sok más, fontos dologtól. Nagyon jó benyomásom volt az ott folyó munkáról, az utolsó öt évben csak az atlétákkal foglalkoztam.  Az edzőkkel nagyon jó kapcsolatot ápoltam, mert dolgozni, alkotni, tanulni akartak. Nekem meggyőződésem, hogy csak olyan edző léphet előre, aki követi a sportági változást.  Itt van például a kézilabdázás. Ma dinamizmus van, gyors indítás, és gyorsan gondolkodó játékosok. Amit régen oktattunk, részben elévült, részben átalakult. Rengeteget tanultam a PVSK-nál, és megpróbáltam visszaadni valamit ebből.  A PVSK nagyon sok sportágat felkarol, a mai nem könnyű helyzetben. Tisztelet az edzőknek, vezetőségnek ezért. Nagyon jó munkakapcsolatban voltunk Czerpán István elnök úrral, a mai napig baráti a viszonyunk.

Nézed a sporteseményeket?

Nem nagyon nézem a meccseket a TV-ben, mert nem bírom elviselni ha, nem nyerünk. Kosármeccsre viszont néha még kimegyek.

Életednek van egy másik vonulata is, én csak úgy nevezném, „Matyókorszak”

Ez 1971-ben kezdődött, amely, azóta is egyrészt kötelesség, másrészt hobbi. Kisjankó Bori unokájaként kötelességemnek éreztem, hogy a Matyó kultúrát, a még meglevő értékeket, felkutassam, felkaroljam, hogy megmentsem az utókornak. Nyugodtan mondhatom, hogy az általa készített, matyó momentumokkal hímzett, kendők, terítők, szalvéták, világhírűek lettek. Ma már több mint 30 országba jutottak el. Nagy munkám fekszik benne, de úgy gondolom, nem volt hiába való az a rengeteg óra, amit ezzel töltöttem, sok utazás, kutatás, és küzdelem volt ez a pár év. Ma már Emlékház van Mezőkövesden, a hagyaték nagy részét pedig Budapesten őrzik. Mára, úgy érzem, talán kész a mű, a stafétabotot fiam viszi tovább, még akad tennivaló bőven.

Elégedett vagy azzal, amit elértél?

Ötvenöt évesen hagytam abba a sportot. Sok mindent csináltam kézilabdáztam, atletizáltam, fociztam, kosárlabdáztam, atlétikában a PVSK-val még csapatbajnokságokra is eljutottunk. 2010- ig voltam az egyesületnél alkalmazott. 2012-ben volt 50 éve, hogy PVSK-ás vagyok, valamikor igazolt atléta voltam. Később edző, majd vezető lettem. 130 azoknak a válogatottaknak a száma, akik kikerültek a kezem alól. Kollegáimmal együtt, akiknek sokat köszönhetek, a sportnak szinte minden ágát kipróbáltam.
Szerencsés időszakban voltam jó helyen, így azt remélem, hogy sokat tudtam segíteni a PVSK-nak és a pécsi sportnak.  A családi háttér, és az egészség a legfontosabb az életben, a humorral párosuló kitartással pedig sok mindent el lehet érni.

Nyilas László